Márta és Miklós a Magurában
Néhány hónapja jelentkezett az SZMO titkárságánál egy nagyon kedves, nagyon idős házaspár, mondván, hogy szeretnének bejelentkezni a Szakrális Magyarország állampolgárai közé. Ők már egészségileg nincsenek abban a helyzetben, hogy tenni tudnának valamit is a világunk jobbá tételéért, hosszú életük során sok mindennel próbálkoztak, de nem látják az eredményét. Azonban nem szeretnének úgy meghalni, hogy mégis valami olyat ne tegyenek, amivel lelkiismeretüket megnyugtatva, úgy érezhetik, hogy jó ügy mellé álltak oda.
Mivel vidéken laknak, nem sikerült találnunk senkit, aki elvinné hozzájuk a jelentkezési lapot, ezért úgy döntöttek, eljönnek egy Ipolyvecén tartandó Magura szertartásra. Igaz, hogy hideg volt, igaz, hogy kicsit meg is fáztak november lévén, de szépen végigállták a szabadtéri szertartást, (79 és 82 évesek) utána aláírták a bejelentkezési lapot mind a ketten, majd boldog elégedettséggel mentek haza.
De kik voltak ők, ki ez a két tündéri egyszerű kis ember, akik életük alkonyán annyira fontosnak tartották, hogy bejelentkezhessenek a SZMO állampolgárai közé? Történetük végigfutott a tagság körében, és annyira meghatónak találtuk mindannyian, hogy elhatároztuk, megismerkedünk Velük, az Életük történetével.
Január elején meglátogattam őket vidéki egyszerű kis otthonukban, családi házukban. Nagyon szívélyesen fogadtak, egész délután beszélgettünk, nehezen tudtam elválni tőlük.
Mindenféle újságban, tévében, különféle kommunikációs csatornákon csupa „kiváló” „nagyszerű”, különleges életutakról hallunk, „különleges emberekről” olvasunk. Igen, mert az egyszerű átlagemberek élete nem nagyon érdekel senkit, semmi izgalmas nincs benne, minek arról írni? Pedig az életet legnagyobb részben ők tartják fenn, táplálják munkájukkal, élnek csendben, szeretetben.
Márta és Miklós 54 éve házasok, élnek együtt, végig mutogatták a szobák falait beborító családi fotókat, melyek szereplői közül már kevesen vannak az élők sorában. Feltűnt nekem, hogy a képek között nagyon sok színes rajz, festmény is van, tekintetemet elsőre például egy kékes színben pompázó Boldogasszonyra emlékeztető kép fogta meg: mint kiderült, ezek Márta alkotásai nagyrészt, valamint egy-két festmény a művész apától és nagyapától. Miklós édesapja pedig faszobrász volt, tőle is maradt néhány szobor a lakásban kiállítva.
Közös sorsuknak fájdalmas pontja, hogy – betegségből kifolyólag – gyermektelenek lévén a család szinte „kitaszította” őket. Sajnos ez abban az időben gyakori volt, hogy akik gyermekeket neveltek, irigyelték azokat, akik úgymond könnyű életet éltek: kikerülvén a gyermekneveléssel járó nehézségeket. Én a magam részéről mindig sokkal inkább sajnáltam azokat, akik szerettek volna, de nem kaphatták meg az élettől ezt a csodás ajándékot, mert a gyermek-áldás sokkal több örömöt jelent, mint nehézséget – persze kivéve, ha gondot okoz a betevő falat megszerzése.
Márta és Miklós mindig is szívügyüknek tekintették a magyarság ügyét, ismervén az ősi történelmünket, kultúránkat, a szent korona értékrendet, ezért azon fáradoztak, hogy ezzel a környezetükben minél többeket megismertessenek, szerveztek lakóhelyükön előadásokat, jártak a Magyarok Országos Gyűlésére, és próbáltak közösséget építeni lakóhelyükön, a faluban. Sajnos nem sok sikerrel…
Sok érdekes történetet meséltek, de a legszebb, legkülönösebb, ami ezután következik.
Megkérdeztem tőlük, honnan ismerik a Szakrális Magyarországot, hogy támadt az a gondolatuk, hogy csatlakozzanak?
A válasz egy hosszú történet volt, és azzal kezdődött, hogy Miklós villamosmérnök lévén, egy kedves barátja, aki plébános, megkérte őt, hogy a templomban, ahol ö prédikál, építsen be egy hangosító rendszert, mert a hívek nem hallják jól a hangját, amely kora előre haladtával egyre gyengül. Miklós elvállalta ezt, meg is csinálta rendben, felajánlásképpen, szívességből.
Ezután több év elteltével újra kapott egy hasonló felkérést egy otthonától elég távoli helyről, egy kis faluból, hogy itt is csinálna egy hangosító rendszert a templomban. Miklós annak ellenére, hogy ezelőtt nemsokkal komoly betegségen esett át, és nem is épült még fel teljesen belőle, mégis elvállalta a munkát, persze felajánlásban, szívességből.
El is utaztak Mártával kettesben (más segítő nem akadt a helyiek közül sem!), de amikor meglátták a templomot belülről, nagyon elkeseredtek, mert egy régen nem használt épület volt ez, és galambtetemektől kezdve minden volt ott…
Ketten nekiláttak kitakarítani (én ugyan nem tettem volna: ha szívességből csinálok egy munkát, legalább ne nekem kelljen rendbe tenni a helyszínt). De ők szó nélkül megtették…
Ezután Miklós hozzáfogott a munkához a nehéz fúrógéppel a vastag templomfalaknak.
Márta azonban látta, hogy Miklós hiába feszül neki újra és újra, semmit nem halad a fúró. Nagyon rossz érzése támadt, tudta, hogy férje még a betegségből kifolyólag elég gyenge állapotban van. Ekkor azt gondolta, imával talán tud majd segíteni, ezért felment a karzatra, megállt az orgona mellett, és imádkozni kezdett…
Kis idő múlva furcsa hangot hallott a fejében, és a HANG azt kérdezte: „Ugye tudod, hogy ez az én templomom?” kedves női hang volt ez, s eközben csodás illatot is érzett. Nagyon meglepődött Márta, mivel nem volt nála ez gyakori jelenség. (Ekkor zavarában azt kérdezte, azért jött-e ide most, mert ők itt vannak?) Nem volt válasz, csak azt érezte ezután, hogy oda KELL mennie a lépcsőhöz, le KELL mennie és oda KELL mennie a kapuhoz. Nem látta ugyan a jelenést, csak érezte a jelenlétét, és hogy vezeti őt. A nyugati kapuhoz mentek, ahonnan kilépve csodás dolgot látott: egy egyenes út vezetett kifelé a „semmibe”, és látni lehetett a lemenő NAPOT (délután lévén) amely viszont hatalmas és fényes volt. Csak állt a kapuban, nézte, csodálta, kitudja meddig…
Ekkor a mesélés fonalát átvette Miklós, mondván, hogy nagyon különösnek találta, hogy mit csinál Márta, mi van vele? Odament ő is a kapuba, és ő is belekerült Márta látomásába, ugyanazt látta, érzékelte, amit Márta is: a NAP hatalmas és erős ODAKINT…
Amikor újra magukhoz tértek a csodás látomásból, nekifogtak a munkának.
Márta nem hitt a szemének, mert ezután Miklós úgy fúrta a vastag erős templom falat, mintha az papírból lenne. Ezután három nap alatt végeztek a munkával ketten, Márta úgy szegezte vissza a lambériát, (amit előzőleg le is kellett bontani persze), hogy egy szög – egy kalapácsütés, egy szög – egy kalapácsütés: egyetlen ütéssel verte be az összes szöget, maga is csodálkozván ezen. És haladt a munka, repült az idő…
Három nap alatt végeztek a munkával, a helyiek legnagyobb csodálkozására. Senki nem értette, és Mártáék maguk sem, hogyan tudták ezt a hatalmas munkát ketten ilyen gyorsan, ilyen szépen elvégezni…
Ezután hiába marasztalták őket, sietve hazautaztak……..és próbálták felfogni, mi is történt velük?
…..
Hát ez volt az egyik legnagyobb csoda az életükben, a közös látomás, és a visszanyert hatalmas életerő. Megértették ebből azt is, hogy az Isten nem a templomban lakik, hanem ki kell jönni a Természetbe, ahol hatalmas a fényesség, ahogyan ezt a jelenés megmutatta mindkettőjüknek. Ezóta keresték az utat, a valódi Istent, a megoldást, és a Szakrális Magyarország Maguráinak, természettemplomainak és egész programjának megismerése olyan felismerés volt számukra, hogy azt érezték: megtalálták itt, amit egész életükben hiába kerestek.
Ilarának szinte minden videóüzenetét ismerik, mindketten elolvasták a Sacra Hungarorum könyvet, alkotmányt, Élet Kánont, a Világ Magyarságában megjelenő sorozatot is olvasták a Magurákról, a honlapot is rendszeresen figyelik, és ezek után sürgető szükségét érezték, hogy be is lépjenek a SZMO állampolgárai közé, ezzel is hozzájárulva, hogy legalább az utánuk jövő nemzedéknek jobb sorsa lehessen. Pedig nincs is gyermekük, nincsenek unokáik, nem adta meg nekik ezt az örömet az élet.
Ez a kis történet nagyon szépen példázza, hogy az igazán tiszta szívű egyszerű emberek hogyan lelnek rá az IGAZ ÚTRA. Nem mindenkinek adatik ilyen csodás látomás, nem mindenkit vezet a Szentlélek ki a templomból, nem mindenki nyer általa ehhez hasonló beavatást…
Jó lenne, ha minél többen megéreznék, hogy az ÉLET MEKKORA CSODA, hogy nem kell ahhoz sok pénz, drága holmik, drága kütyük, sőt, még megvilágosodni sem kell, nem kellenek különleges spirituális képességek, elég a tiszta szív, az igaz LÉLEK, meg a jó szándék által vezetett JÓ CSELEKEDET.
…..
Most, itt, ebben a nehéz és borotvaélen táncoló helyzetben meggyőződésem, hogy a Mártáékhoz hasonló kisembereknek – nekünk kell összefognunk, kilendítenünk a „magyarság szekerét” a holtpontról, hiszen a nemzetinek mondott csoportosulások, spirituális közösségek vezetői százfelé húzzák ezt a szekeret, és nem veszik észre, hogy ezzel nem az egységet szolgálják, hanem a széthúzást, ellenségeskedést.
Igazi tanulság pedig még az is, hogy nem lakik az Isten épített templomokban, ahol mégis megtalálható, ott csakis az igaz hívők lelki tisztasága tudja oda bevonzani.
Szutor Erzsébet
