Rozgics Mária 2026.07.13-án, a Világ Magyarsága c. újságban megjelent írása
A trianoni gyalázat nem a túlerő következménye, hanem a magyar széthúzás eredménye. A legutóbbi ezer esztendőre visszatekintve mindig voltak közöttünk pártütők és pártoskodók, a haza sorsánál mindenkor fontosabbá lett az egyéni érdek.
Hajdan, amikor Atilla kardja védte a hun-magyar hont, a kard erejét az adta, hogy a szív együtt dobbant.
Árpád azért volt képes visszavezetni őseinket a Kárpát-medence csodálatos életterébe, mert akik vele jöttek, mind-mind óhajtották az őshazát, hiszen akkor is tudni lehetett, hogy a hazátlanokat akár egy kis szellő-fuvallat is messzire sodorhatja.
S Atilla nemzetmegtartó ereje tovább öröklődött véreiben, s ha idegen akarta elfoglalni a mi „tejjel-mézzel” folyó Kánaánunkat, olyan leckét kapott, hogy nem iparkodott ismét betörni e honba.
A baj akkor kezdődött, amikor az idegenszívűek éket tudtak ütni nemzetünkbe, s hamis szavakkal, hazug ígéretekkel elaltatták éberségüket. A honszeretetet az önzés, a kapzsiság és az idegenszívű papság mételyezte, ami évszázadok alatt végül is elérte célját.
Igaz, ha csonka is, de megmaradt a hazánk. Igaz, népünk itt él a Duna-Tisza partján, a nagy Alföldön és az itt magasodó hegyek lábánál, bár a Magas Tátra, Fátra, és sok-sok értékünk már, Erdély híres erdei már Amerika népét gazdagítják, bútorok, gyalult lécek, vasúti talpfák és megannyi értékként, körmöci aranyunk ebek harmincadján, sóbányáink…! látható, hogy mit tett a kapzsi idegen velük.
Hányszor tizedelték fiainkat a háborúk véres küzdelmei, majd, mikor a nagy világégések elcsitultak, akkor az új hamis eszmék és még hamisabb törvények tettek rabbilincset a lábakra, lakatot a szájra.
Trianon, amely szinte egyenes következménye volt a körülöttünk fenekedő irigységnek, gyalázatát a nagyvilág tudomásul vette, mi több, még örvendtek is, hogy „letörték a szarvát a büszke magyaroknak”! Csak később, amikor hiányt szenvedtek emberségben, tisztességben, mikor jó lett volna a dolgos-
szorgos parasztság learatta élelmet elrekvirálni, akkor döbbentek rá, hogy mit tettek, de beismerni soha nem ismerték be azóta sem.
Trianon átkát a szkíta-hun-magyar őseink örökségét elsősorban nem a túlerő, nem a nagyhatalmak összeesküvése vitte el tőlünk, hanem a nemzetet megmételyező széthúzás. A pártoskodás, az idegeneknek való hajbókolás, holmi olcsó előnyökért, a hatalomnak vélt színjátékért és harminc ezüstért
odaveszett magyari honunk a sátán szolgáinak asztalán.
Nézzék meg, hányféle párt, mennyi ostoba szervezet, milyen álszent csoportosulás üti fel a fejét folyamatosan. Ezernyi okot adva a többinek, hogy gyűlöljék, mert másként gondolkodik,
mert más, mint ők! S ebben a nagy össznépi gyűlölködésben nem látják, hogy fogyunk, egyre fogyunk, elsőként lélekben, aztán testben is, majd a nagy népi kohót vizionáló egyenetlenségben.
Hajdanán megtapasztalhatták, hogy vadon élő állatjaink is békében megfértek egymás mellett, senki nem akarta, hogy a róka a nyúllal, a hiéna a sakállal fogjon össze. A természet és az élni akarás törvényei szerint élték a mindennapjaikat, őket ma sem lehet megvesztegetni, hamis ígérgetésekkel tőrbe
csalni. Kivéve a cirkuszi mutatványosokat. De az állatvédők már elérték, hogy tilos cirkuszi mutatványra befogni az állatokat, tilos félelemmel vagy hamis ígéretekkel félrevezetni, szenvedtetni őket. Vajon, az emberi érték mikor éri el ezt a szintet?
Most, amikor a trianoni hazugságot a békediktátumnak elnevezett megszállást, kifosztást, nemzetgyilkosságot évről-évre könnyhullatások közepette felidézzük, vésse ki-ki emlékezetébe, hogy addig, amíg nem képes a magyar szív egyszerre dobbanni, amíg nem érzi át, hogy mit is jelent a
nemzeti érték, addig mindig csak körbe-körbe járunk, immár 106 esztendeje.
Nem papolni kell az összefogásról, a lélek összehangolása, a szív dobbanása legyen minden embernek az a vezényszó, ami összeköt bennünket, s ami ismét teret nyit ahhoz, hogy magyar a magyarral testvérként összefogjon!
Rozgics Mária
2026. július 13.
