Az ÉgIgérő tábor története
Vannak nyarak, amelyekből csak néhány fénykép marad, és vannak nyarak, amelyek egy életre nyomot hagynak.
Az ÉgIgérő tábor ilyen.
Nem azért, mert különleges programokat kínál, mert látványos attrakciókkal várja a gyerekeket, hanem azért, mert valami olyat ad, amiből a mai világban egyre kevesebb jut: valódi időt, figyelmet és kapcsolatot.
Július közepén immár harmadik alkalommal szervezte meg a Női Összefogás Közössége az ÉgIgérő tábort. A helyszín ezúttal a kisalföldi Kenyeri volt, ahol egy régi parasztház udvara és a körülötte elterülő rét egy hétre egy egészen különleges világgá alakult.
Sátrak épültek, majd egy közösség is felépült.
Az első naptól kezdve mindenki hozzátett valamit. Egy mosolyt, egy ötletet, egy segítő kezet, egy új kérdést, egy bátor próbálkozást. A gyerekek és a felnőttek együtt formálták azt a láthatatlan hálót, amely napról napra egyre erősebbé vált.
Az ÉgIgérő táborban ugyanis nem a program a legfontosabb, hanem az ember.
Ezért itt a természet társ, a mese útmutató, a zene közös nyelv, a mozgás öröm, az alkotás pedig közös felfedezés.
A tábor célja kezdettől fogva ugyanaz: olyan biztonságos és inspiráló közeget teremteni, ahol a gyerekek kapcsolódhatnak a természethez, kibontakoztathatják kreativitásukat, fejlődhet önismeretük, megtapasztalhatják az együtt alkotás örömét, közösségi élményekkel gazdagodhatnak, és saját élményeiken keresztül ismerhetik meg a világ működését.
Az ÉgIgérő egy fontos dologban biztosan másként gondolkodik. Hisz abban, hogy a tapasztalat többet ér az információnál. Ezért nem kész válaszokat ad, hanem kérdezni tanít.
Előadások, direkt tanítások helyett lehetőségeket teremt.
A hét során a gyerekek talajt vizsgáltak, kőzeteket ismertek meg, kísérleteztek, gyógynövényeket gyűjtöttek, virágesszenciát készítettek, megfigyelték a víz különleges tulajdonságait, különféle anyagokat vizsgáltak, fűzfavesszőt hajlítottak, orsóval és rokkával fonalat készítettek, tűzrakó helyett építettek, íjászkodtak, horgoltak, rovásírással és szimbólumokkal ismerkedtek, fejlődött ön- és társismeretük, kommunikációjuk. Minden nap mesét hallgattak, énekeltek, zenéltek és játszottak.
Első pillantásra ezek csupán programoknak tűnhetnek. Valójában azonban mind ugyanarról szóltak. Arról, hogy a világot nem kívülről kell megtanulni, hanem belülről kell megtapasztalni.
Ebben a folyamatban a pedagógusok és segítők sem egyszerű foglalkozásvezetők voltak, hanem figyelő jelenlétükkel, türelmükkel és személyes példájukkal biztonságos teret teremtettek ahhoz, hogy minden gyermek a saját tempójában fedezhesse fel önmagát és a körülötte lévő világot.
A tábor egész hetét három egyszerű mondat vezette.
A kapcsolat fontosabb, mint a program.
A tapasztalat fontosabb, mint az információ.
A közös alkotás fontosabb, mint az egyéni teljesítmény.
Ez a három mottó vált a tábor egyhetes életformájává.
Talán ezt fejezte ki legszebben a hét közös alkotása is.
A gyerekek és a felnőttek együtt építették fel a fűzfavesszőből font kupolát, amelynek aljába himódi széna került. Estére közösségi térré változott, ahol lehetett beszélgetni, pihenni, mesét hallgatni, sőt akár a csillagos ég alatt ott is aludni. A kupola vesszőkből és együttműködésből épült. Minden kézmozdulat, minden nevetés, minden segítség benne maradt. Így vált egyszerre közösségi térré, tanulási hellyé, a Világfa szimbólumává és a hét elem közös megjelenítésévé.
Ahogyan a kupola, úgy maga a tábor sem jöhetett volna létre a segítők és támogatók áldozatos munkája nélkül. A szervezés hónapokkal korábban elkezdődött, és a gyerekek nap mint nap láthatták, hogy amikor az emberek közös célért dolgoznak, abból mindig valami több születik, mint amit egyedül bárki létrehozhatna.
A hét végére a kupola és egy közösség állt a réten. Barátságok szövődtek, félelmek oldódtak fel, bátorság született. Új felismerések érkeztek. Sok nevetés, sok ölelés és megszámlálhatatlan közös pillanat lett része ennek az egyetlen hétnek.
Az élmények történetté váltak, a történetek pedig közös emlékezetté. Ezért nehéz elmesélni, milyen az ÉgIgérő tábor. Ezt igazán csak átélni lehet.
Mi már most készülünk a következő nyárra. Reméljük, hogy jövőre még többen leszünk, akik együtt tapasztalhatjuk meg, milyen érzés, amikor a természet, a közösség és az alkotás valóban égig érő élménnyé válik.
Borbély Lívia
