Hírlevél feliratkozás: https://noiosszefogas.com/hirlevel/
Az alábbi írását Rozgics Mária, a Világ Magyarsága c. kiadványának lapjain tette közzé. https://www.vilagmagyarsaga.hu/
Az élet sója
A minap egy kis burleszkfilmet láttam: egy idős pár unottan andalog az erdőben, mígnem egy elvarázsolt kúthoz érkeznek. A férj észreveszi a táblát: egyetlen kívánsága teljesül, hát gyorsan azt gondolja, hogy asszonya helyett egy fiatalabbat kapjon. Abban a minutumban eltűnik a feleség, s egy bikinis, fotómodell alkat áll mellette. Az idős úr boldogan karol belé, miközben a hölgy is észreveszi a feliratot, s megfogva a kutat, egy pillanat alatt egy kigyúrt izmú gorilla alkat áll előtte. A férfi szomorúan engedi el
frissen kapott hölgyét és éppen el akar oldalogni, amikor az izompacsirta is kíván valamit. A modellalkatú hölgy eltűnik, s az ifjú férfi boldogan karol bele idős társába, s vonszolná a bokrok közé. Amaz még utolsó erejével meg tudja érinteni a kutat, mire visszakapja élete párját, s megkönnyebbült mosollyal paskolja
annak ráncos, öreg kezét, s indulnak tovább a tisztás felé.
A humornak szánt néhány perces kisfilmben az élet minden bölcselete megtalálható. Hiszen egész mostani életutunk tele van sóvárgásokkal, elégedetlenségekkel, képtelenek vagyunk örülni a
pillanat szépségének, mert ebben a fogyasztói létben csak a szerzési vágy az, amely röpke boldogságot eredményezhet, ám ha már megkaptunk valamit, nem is igen marad időnk az örömre, mert újabb és újabb megszerzendő áru után indulunk harcba.
Ez az eszement fogyasztás ejtette rabul az emberiséget, s emiatt gyilkolják egymást halomra, ez az, amely miatt már képtelen a többség a normális emberi értékeket felismerve élni. Pedig roppant egyszerű volna fordítani a sors kerekén.
Nem kellene mást tenni, minthogy egy őszi nagytakarítást végezni, elsősorban a lelkünkben, s aztán környezetünkben. Számvetést kellene végeznie mindenkinek, hogy mi dolga van a világban? Mi az,
amiért úgy érzi, még fontos, hogy itt maradjon, még akad tennivalója vagy egyáltalán miért is érkezett a Földre? Mert a vegetáló humán biomassza nem egyéb, mint a világot uraló gonosz segítői. Miattuk nem tud az sem emberhez méltó életet élni, aki csak szeretne, hiszen a csőcselékszellem lehúzza, elnyomja, elpusztítja.
Vessünk tehát számot eddigi életünkkel, s gondoljuk végig, hogy mit tettünk, mit érzünk ebből jónak,
elfogadhatónak, mi az, amin még képesek vagyunk javítani, s melyek a rossz cselekedetek, amiket le kell vetkőznünk, el kell hagynunk. Ebben a nagytakarításban első helyen kell állnia a pénz imádatának, hiszen ez az, amely az embert kivetkőztette a homo sapiensi, azaz a legmagasabb értelmi szinten álló gerincesség mivoltából. Pénzért, láthattuk a történelmünk során, mi mindenre voltak képesek, kaphatóak, hajlandóak sokan, s ma is elég csak a politikusi, újgazdagi bagázs háza táján szétnézni, látható, hogy mivé teszi a valaha szebb reményűeket is a harácsolás.
Ha önmagunkat nem becsapva vagyunk képesek leltárt készíteni, akkor már könnyebb az út a folytatáshoz. A külső nagytakarításnál már sokkal egyszerűbb tovább haladni. Nézzünk meg minden
kacatot, amely bennünket körülvesz, s tegyük fel a kérdést: szükségem van-e erre, emberségesebb, jobb leszek-e ennek birtoklásával? Gondoljunk arra, hogy most éppen a migráns-kérdés kellős közepén átérezzük egy pillanatra az ő sorsukat. Mit vinnénk magunkkal, ha egy állig felfegyverzett terrorcsapat
néhány percet hagyna számunkra a menekülésre.
Bizony az ember rádöbben, hogy mennyi felesleges holmit gyűjtött össze, miközben elhagyta barátait, szüleivel, testvéreivel jó, ha néhány szót vált, gyermekei úgy nőttek fel, hogy a kötelező számonkérés mellett talán soha nem is beszélgettek értelmesen.
Hogy van a lakásban két plazmatévé, a garázsban két autó áll, mert az asszony más időbeosztás szerint dolgozik! Hogy a bútort tavaly cserélték újra és idén már a Kanári szigetekre mentek nyaralni. Na jó, az a két hét jobbára azzal telt, hogy kipihenjék a sok éves robotot, meg aztán nem is volt miről beszélgetni, inkább tele ették, tele itták magukat és üres fejjel nyúltak el a tengerparton, hogy legalább itt ne veszekedjenek. Hogy a szomszédot, a kollégákat sikerült a sárga irigységbe kergetni! Hát valóban ez volna az az örömteli pillanat, amiért érdemes élni?
Mikor volt együtt úgy a család, a rokonság is, hogy közösen kimenjenek a közeli tisztásra, bográcsban főzzenek egy jó paprikás krumplit, s a hideg sör mellett elbeszélgessenek életük folyásáról? Tudja-e, hogy a fiának mi nyomja a lelkét? Hogy van-e kedvenc költője, verse, írója vagy csak a szülők példáján ő is bámul ki a fejéből és hagyja, hogy az élet átrobogjon rajta?
A régi sláger jut eszembe: Okosabban kéne élnünk… bizony, valahogy egészen másként, nem engedni meg, hogy minden pillanatunkat a pénz, a mammon határozzon meg. Ha van pénzed, ember lehetsz, ha nincs, akkor valami undorító véglény, ami az ember és az állat között helyezkedik el. Ahogy az egyik ostoba politikus is hangoztatta; annyit érsz, amennyid van. Hát neki észből nem igen osztottak egyszer sem, tehát duplanullás az értéke, hiszen a milliárdjait nem önerőből szerezte, tehát arra is képtelen, hogy valamit felmutasson eddigi tenyész-állapotából.
Az élet valahol ott kezdődik, amikor elcsendesülve képes vagyok arra a belső hangra figyelni, amely segít az útkeresésben, hogy mi a rám kirótt feladat, amit el kell végeznem. Ha tudom, hogy képes vagyok a mindennapi kenyeret előteremteni, már nem éltem hiába.
Ha másikban is meglátom azt a szépet, azt a lelkiséget, amit magamban is szeretnék kiteljesíteni, akkor már elmondhatom, hogy talán elindulhatok azon az úton, amely az emberi lét örök körforgását jelenti.
Hiszen soha nem a mennyiség határozta meg egy-egy közösség sorsát, mert a tömeget csak lebutították,
agymosott állapotban tartva használták fel mindig egyéni, önző létük hatalomban tartására, ők a csordaszellem erősítői. De aki képes volt gondolkodni, s gondolatait másokkal, még ha kevesekkel is, ám meg tudta értetni, azok számára nem kellett katonai erő, korbács vagy pénz, hogy vezetőként ismerjék el a másikat. Nézzék meg az állatvilágot, micsoda rend, hierarchia uralkodik az egyes fajoknál, ahol nem pénzzel, korrupcióval, megfélemlítéssel vagy hazugságokkal fogják össze a közösséget, hanem a fajfenntartás ösztöne határozza meg minden cselekedetüket. S ez erősebb mindennél, felette áll mindenféle törvényeknél.
Az ember is a fajfenntartásra hivatkozva jutott el a mai szintig, amikor is saját maga létének mind jobb módban való biztosítása érdekében gyilkoltatta le a másikat, utódaira hivatkozva talált ki ostoba születésszabályozási intézkedéseket, klónozással is beleavatkozott az élet rendjébe, háborúkkal,
fogamzásgátlókkal, törvényekkel, támogatásokkal vagy éppen a támogatások megvonásával, igyekezett átírni a természet törvényeit, mert azt gondolta magáról, hogy sokkal okosabb a Teremtőjénél, s nagyobb joga van bármit megtenni itt a Földön.
Az eredményt nem kell ragozni. Az emberiség eljutott arra a szintre, ahonnan már csak igen kín-keservesen lehetséges a visszaút, amelyről azt hazudják, hogy ez visszafejlődés, elkorcsosulás, a barlangszemlélet újraélesztése. Az ősi leletek alapján, amelyeknek csak morzsáit hozzák nyilvánosságra,
egyértelmű, hogy sokkal, de sokkal magasabb kultúrában éltek őseink, mint ma. És sokkal őszintébben, mert akkor az ellenség ellenség volt, s nem bújtak sunyi módon a tömeg mögé. A modernnek mondott XXI. századunkban már valóban sem Istent, sem Embert nem ismernek ezek a mai világfik és kenyéradóik, s kevesen veszik észre, hogy a folyamatos hazugságok, fenyegetettségek idejében sikerült mindig egy-egy népcsoport színe-javát vágóhídra hajtaniuk, s mindig a korcsabbak maradtak vissza, akik többsége aztán mindenre hajlandónak mutatkozott, csakhogy túlélje… A mit is?
Észrevették már, hogy az utcára kivetett hajléktalan, aki már csak emberi roncsként éli napjait az aluljárókban, erdők mélyén, mennyire ragaszkodik ehhez a mocskos kis életéhez? Önerőből már a kannás bor hatására képtelen volna kikerülni e csapdából, akik idejuttatták, azoknak meg nem érdekük, hogy kijusson ebből a szakadékból, tehát elvegetál addig, amíg szervezete bírja e létformát. De utolsó
pillanatig ragaszkodnak az élethez, hiszen aki erre a szintre került, igen ritkán lesz öngyilkos. S nézzék meg: egy keménypapír, egy utcára dobott pokróc a mindenük, amit hurcolásznak egyik helyről a másikra, s ha némi forintot koldulnak, azon egy kis harapnivalót, s inkább több italt vesznek, hogy bódult állapotban ne gondoljanak arra, hová is jutottak. S vajon, mielőtt ezt a szinten elérték, miért nem voltak képesek átgondolni létüket? Miért, hogy a folyamatos szerzési vágy lett életcéljuk, amelyben észre sem vették, hogy minél többet robotolnak, annál jobban segítik elő, mi több gyorsítják fel önmaguk kizsákmányolását, elembertelenedésüket?
Aki ma még gondolkodni képes, talán az emberiség történetében még soha nem volt ekkora feladata.
Elsőként is saját magát kell legyőznie, meggyőznie, hogy hagyjon fel a szerzési vággyal és ne hagyja magát semmilyen formában letéríteni az emberré válás rögös útjáról.
Vegyenek példát a vadállatokról: az oroszlán soha nem gyilkol kéjjel, nem öldökli le az egész falkát, hogy trezorba téve társai elől elzárva gyönyörködjék a megszerzett haszonban. Az oroszlán, ha jól lakott, odébb áll, hogy a nálánál kisebbeknek is jusson táplálék, s amíg az elejtett állat húsa megadja a létfenntartáshoz szükséges kalóriát, eszébe sem jutna vadászni.
Az ember az egyedüli ebben a láncolatban, amely kéjjel gyilkol, ha meg akar szerezni valamit, s amit csak lehet, mindent fölhalmoz, hogy társai elől elzárja, csak neki jusson abból, amit megszerezhet, megvehet. Ott vannak a műkincsek, különböző alkotások. Hány és hány trezor rejti a híres festők képeit, hogy tulajdonosai egy évben néhányszor kinyissák titkos széfajtajukat, megpillantsák a szerzeményt, s boldog
megelégedettséggel nyugtázzák, hogy ez az öröm egyedül nekik jár.
Ott a költői kérdés – gyűlöljük a Nap fényét, amiért minden emberre egyformán ragyog? Őseink azt tartották, hogy a bánatban az embernek szüksége van a nyugalomra, az egyedüllétre. Nem véletlen, hogy – megint csak az őszinte állati példát hozva – a megsebzett vad is elvonul, hogy erőt gyűjtsön, gyógyuljon. Csak az embert butították le annyira, hogy a kórnak a házába bedugják, hogy egymást fertőzzék még nyavalygásukkal is, nem beszélve a rájuk rakódó egyéb kórokozókról és emberi aljasságokról.
A lélek akkor nem tud szárnyalni, ha az örömöt nincs kivel megosztani. Ez az elkorcsosult faj, amely páncélszekrénybe zárná még a Napot, a levegőt is, már képtelen az örömre, azért a sok bódítószer és erkölcstelen züllésük, azért vetkőznek ki időről-időre még a külsőleg emberi formát mutató énjükből is, mert másként képtelenek elviselni a világukat és egymást. Mert nem tudnak örülni és ezt az örömöt nem tudják másokkal is megosztani.
Ahhoz, hogy erre képes legyen az emberiség, valóban mindenféle fölösleges kacatjától meg kellene szabadulnia, hogy ne legyen zsarolható, hogy ne tudják rabsorsra juttatni. Ha az ember lelke szabad, akkor már könnyebben lát mindent. Ha nem cipeli magával a sok-sok fölösleges holmit, akkor képes az örömteli pillanatok meglátására, képes felismerni mindazt, ami emberivé teszi sorsát.
Ahogy az elmúlt hetekben is írtam: lányainknak, asszonyainknak jelen romlott korunkban történelmi a szerepük. Meg kell tanulniuk, hogy hogyan szoktassák le a férfiakat a mindent átható szerzési vágyról. Meg kell értetniük velük, hogy nem azért szeretik, nem azért értékelik, mert gyémánt gyűrűt, arany karkötőt vesznek, különösen azért sem, mert a legtöbb ilyen értékhez mérhetetlen szenvedés és sok-sok vér tapad.
Ha nőtársaimban parányi jó érzés még szorult, akkor az ilyen szerzeményektől inkább megborzongnak, mintsem örülnek. A milliárdos vagyonok összeharácsolásáért vajon hány életet kellett legyilkolni, mindegy, hogy közvetlenül vagy közvetetten? Hány kisgyermek éhezik miatta? Hány családfőt kergettek alkoholizmusba? Leányt vagy asszonyt ki az utcára? Mennyi családot lakoltattak ki? Mennyit gyilkoltattak meg a maffiózókkal, avagy katonáikkal, – egyre megy. Parancsra dolgozik ez is, az is.
Hány kisgyermeket kapartattak el miattuk? Mennyien nem születhettek meg? S hányan pusztultak el kínkeservek között a kellő ellátatlanság, a kilátástalan jövőkép vagy szegénység, nyomor miatt?
Nem hinném, hogy a legtöbb édesanya, feleség, leány boldog volna ilyen szerzeményekkel. De abban is nekik kell segíteni, hogy számot vessenek: mi kell a család boldogulásához, a gyermekek egészséges testi-lelki neveléséhez. Mert bizony egy plazmatévé soha nem pótolja a szülőkkel közös kirándulásokat,
beszélgetéseket, a rokoni kapcsolatok ápolását, amelyet a szerzett vagyon nem mételyez meg, nem válnak egymás kibékíthetetlen haragosaivá. Ha a harmincadik farmernadrágot veszi meg valaki, attól nem lesz jobb az élete, de ha látja kisgyermeke első lépéseit az életben, ha meghallja az első kimondott szavait, akkor talán kapott valamit a sorsától. Mert a folyamatos szerzési vágyban, ebben a ránk erőltetett hajszában bizony úgy nőnek fel és úgy mennek el generációk, hogy egy pillanatot sem éltek.
Az élet, az örök élet titka pedig pontosan az, hogy lássuk meg, ragadjuk meg mindazt a pillanatot, amiért érdemes élni, amit tovább kell adnunk az utódoknak is, amelybe a madárdal és a csillagok ragyogása
fontosabb mindenféle piszkos pénznél, ahol a közösen elkészített ebéd finomabb a legdrágább éttermi fogásoknál, ahol a drága ékszerek csörgésénél édesebb az édesanyával, édesapával közösen énekelt dal, a közösen bevetett kert gyümölcse, tápláléka pedig semmihez sem fogható ízeket ad gazdáinak.
Tudom, kissé utópisztikusnak tűnhetnek a leírtak, de higgyék el, minden nemzet felemelkedését, életben tartását az asszonyaik adják, akik nemcsak világra hozzák utódaikat, de képesek életre is nevelni, ha megtanítják a férfitársadalmat is arra, amit valaha, a háborús időszakok egyikében jelmondatként írtak fel sok helyen: „Ne háborúzz, szeretkezz!” Hiszen ha több a bölcső, mint a koporsó, akkor az „élet él és élni akar” gondolat is ki tud teljesedni. És az élet élni akar gondolatában nem a mennyiség a döntő!
Rozgics Mária
2025. január 15.
