2023. március 2-3.
Szutor Erzsébet írása
Utóbbi időben sok olyan programot szervezünk a SZMO csapatával, ami a Magurák működtetésével kapcsolatos. Ezek a Nagyboldogasszony Magurák egyszerű kőkörök, természettemplomok, és azon kívül, hogy tábla jelzi a helyüket, nem különösebben keltenek feltűnést. Egyedül az ipolyvecei Víz Magura van most már saját területünkön, ezért néhány hónapja megkezdtük környezetének is a kialakítását oly módon, hogy az barátságos és méltó legyen az eredeti rendeltetéséhez, és jó időben szertartás után kényelmesen tudjunk beszélgetni, közösségi dolgainkat rendezni.
Ez alkalommal egy kétnapos programot terveztünk, egyik nap Magura rendezés, másik nap csapatépítésképpen egy kirándulás, ott alvás közelben barátoknál.
Odafelé menet pedig még betértünk egy helyi kistermelők által házilag készített adalékmentes finomságok raktár-árudába, ahol jól betáraztunk ezekből is a szűkebb napokra. (Szörpök, lekvárok, ketchup stb.)
Tehát az első nap a Víz Magura környezetének rendezése volt a program, négyen (csak így nők egymásközt…) dolgoztunk: az erdőben egy kis pihenő területet, meg a patak medrét megtisztítottuk. Néhány alkalmas girbe-gurba fából még ülő alkalmatosságot is készítettünk. Az idő gyönyörű napsütéses volt, és mi jókedvvel, nagy örömmel végeztük a munkát. Hihetetlen energiát kapunk, amikor egy közös, jó ügyért dolgozunk, nem fáradunk el, jó a társaság, jó a hangulat. Este a közelben lakó jó barátok vendégszeretetét élveztük, nem kevés jókedv és kacagás kíséretében, nem is szólva a fenséges vacsoráról, amit házigazdánk készített. Még tortát is sütött (saját születésnapja alkalmából), élete első eszterházi tortáját, ami kitűnően sikerült.
A második napra a barátokkal egy jó kis erdei túra volt a terv. Olyan könnyű kis lájtos, 10-15 km, mondták.
Szlovákiába mentünk át autóval, és egy gyönyörű, de jó hideg völgyben álltunk meg, letettük az autót és elindultunk a patak mellett felfelé. Mert patak is volt, kellemesen csörgedező hegyi patakocska. Élveztük a csodás környezetet, a nap már éppen kezdett látszani a hegy tetejénél a fákon át, de az idő határozottan hideg volt. Nagyon hideg. Mentünk mendegéltünk, talán már úgy 5 percig is, amikor a túravezető közölte, most pedig átkelünk a patakon. Persze híd nélkül. Kb. 6-8 m széles a patak, kövek csak helyenként állnak ki belőle, és azért elég rendes sodrása is van. Lehet választani: vagy levesszük a cipőnket, és átkelünk mezítláb, vagy keresünk megfelelő helyet, ahol esetleg száraz lábbal is átjuthatunk. A cipőlevétel gondolata nem keltett túl nagy lelkesedést bennünk, és hiába startolgattunk le-föl, nem láttunk alkalmas helyet az átkeléshez, így egyik megoldás sem jött be, maradtunk az innenső oldalon, ahol azonban a meredek hegyoldalban kellett felkapaszkodni. Utána meg lekapaszkodni. (A kutya mutatta ugyan, hogy kell ezt csinálni, de mi azért megküzdöttünk a fel és lejutással). Első akadály kipipálva. Nem is sejtettük, hány ilyesmi lesz még, meg még sokkal ilyenebb…
De a végére egészen belejöttünk, nem is tudtam megszámolni, hányszor keltünk át oda-vissza a patakon, és minden átkelés előtt föl-le szaladgáltunk, hol lehetne legkönnyebben átjutni, úszás nélkül megúszni. Ahol találtunk átdőlt fát a patak fölött, nagyon megörültünk, mekkora könnyebbség így. De igazából csak látványilag volt ez könnyítés, valójában a keskeny fán kellett több méterrel a víz fölött át botorkálni, ki így ki úgy. Legjobban a négykézlábazás jött be, volt, aki lovagolva haladt, ez kicsit biztonságosabb lehetett, de nagyon lassú. Az „okosabbak” ki tudták várni, mi lesz a legjobb technika… Hát mondhatom, egyik sem volt egyszerű móka többünknek. Egyensúly gyakorlat: pont, amit mostanság gyakorolnunk kell. Magam úgy jártam, hogy miután sikeresen átjutottam, és visszafordultam, hogy segítsek az utánam jövőnek, egyik lábammal fél lábszárig besüllyedtem a vízbe. Hát ennyi erővel simán átgázolhattam volna, de sebaj, az egyik lábam még száraz maradt. Hurrá! Gyönyörű hóvirágos, erdővel körülvett réteken sétáltunk, azonban újra és újra át kellett a patakon kelni, vagy a meredek hegyoldalban egyensúlyozni. Egy helyen tényleg nem volt más választás: le kell venni a cipőket, és mezítláb átkelni. Én tulajdonképpen fél lábon átszökdécselhettem volna – a vizes cipősre gondolok – de ez akkor ott nem is jutott az eszembe… (Vizes cipőt-zoknit vizes lábról lehúzni nem is egyszerű. Utána fagyott vizes lábra fagyott kézzel vizes zoknit, vizes bakancsot meg fölhúzni!) Biztos, hogy nulla foknál melegebb volt a víz, mert mint tudjuk, különben befagyott volna. Nem volt mély a víz, legfeljebb fél lábszárig süllyedtünk benne, de a köves mederben, sodrásban csak egész lassan, óvatosan lehetett haladni, minden lépést kitapogatva. Már a felénél lefagyott és görcsölt a lábunk, de mindenkinek sikerült átjutni, meritkezés nélkül. Itt is kb. 8 m széles volt a patak. Törülköző persze sehol. De ezt is túléltük. Volt még pár átkelés, izgalmas, mire végre eljutottunk oda, ahonnan már látni lehetett a várat, ahova igyekeztünk. Igazán nem volt nagyon magasan úgy lentről nézve. Végre csak feljutottunk, a megérdemelt pihenés, kis falatozás után ketté vált a csapat, ketten vissza ugyanezen az úton(!) az autóhoz, mi többiek meg egy rövidebb, könnyebb úton egy közelebbi helyre, ahova az autóval értünk jönnek. A rövidebb, könnyebb út, mint kiderült, egy nagy hegymászás volt, jó fél óra hosszat csak fölfelé mentünk. Hát, erre nem számítottunk. Kissé fásultan, már szinte automata üzemmódban mentünk, mendegéltünk majd két órát még, mire a megbeszélt helyre érkeztünk. Éppen hogy elhelyezkedtünk egy nagy farakáson, mikor megjött a „felmentő sereg”. Jól időzítettük. Az egész túra mindkét útvonalon kb. 15-16 km volt, de azért volt benne nem kevés izgalom, nehézség és kihívás. Egyikőnk sem kezdő túrázó, sőt! De most egy újabb élménnyel gyarapodtunk, a többszöri „bátorság-próba”, vagyis a sikeresen vett akadályok megerősítettek mindannyiunkat lelkileg, testileg. (Nem a túravezető/vezetőkről beszélek.)
Most az életben is nagy próbatételek előtt állunk, ezért nagyon hasznos gyakorolni azt, hogyan tudunk egymásra figyelve egymást segítve megküzdeni olyan akadályokkal, amire egyenként sokan nem is vállalkoznánk esetleg. Mindig attól erősödünk, ha lehetetlennek tűnő feladatokat sikeresen megoldunk, akár fizikai, akár szellemi kihívás legyen az a dolog. Persze mindenki magához mérten.
Jómagam már több ilyen kétnapos csapatépítésben vettem részt az SZMO közösségében, és elmondhatom, hogy mindannyiszor hatalmas öröm és móka-kacagás volt a vége, (meg az eleje és a közepe is), amit csak a jól végzett munka öröme tud megadni az embernek, amit jó barátokkal közösen végzünk, jó ügy érdekében.
Negyedik éve működök együtt a SZMO csapatával, elmondhatom, hogy sehol nem voltam életemben ilyen fantasztikus közösségben, ahol ha csak néhányan együtt vagyunk, és semmit sem csinálunk, már jól érezzük magunkat. De mindig csinálunk valamit. Jó és hasznos dolgokat, amivel hozzá tudunk járulni a közös életünk jobbá tételéhez. Mert tudjuk, hogy jó úton vagyunk, és látjuk a célt is. Nekünk nem is kell ennél több a boldogsághoz.
Szutor Erzsébet
